A fenti József Attila-sor akár az utóbbi évek Zsótér Sándor-rendezéseinek a mottója is lehetne. Ám ami a Radnóti Színházban most történik, mégsem illeszkedik ebbe az elsõ látásra mozgásokban megragadható sorba. Eleve szinte érthetetlen a választás: ha van regény, ami aligha él meg színpadi adaptáció formájában, akkor a Jane Eyre bizony az. Charlotte Brontë nálunk sok-sok évtizedig lány- és diákregényként olvasott és olvastatott remekmûve ugyanakkor minden figyelmünket megérdemli, legyen újabb olvasatainak bármilyen köntöse.

Nem romantikus rémdráma vagy "szerény nevelőnőből földbirtokosné" jellegű leányálmodozás beteljesülése (vö. gépírólány/ főnök sztorik) a mű, hanem 1847-ből az önálló női lét komoly kiáltványa, a "női hang" (Séllei Nóra), női öntudat, női nézőpont megjelenése az irodalomban. Felforgató, bátor, teljes életet, egyenlő játékteret kikövetelő, érlelődő személyiség hatalmas monológja, visszatekintő létösszegzése a szöveg. Nem véletlen, hogy szinte forradalmi veszélyt láttak benne korabeli kritikusai: "minden oldalát az erkölcsi jakobinizmus fűti". Hangneme és gondolkodásmódja révén kirítt az elvárt, szelíd és meghatározott témákra szűkített női írás tételezett kereteiből.

A Brontë-lányok tehetsége amúgy is csoda: a világ végéről, szerencsétlen, betegségek, izoláltság, konvenciók sújtotta sorsuk dacára teremtették meg a világirodalom maradandó műveit. (Irodalomtörténeti tudós búvárlatra épül a férfi-androgün álnevek és életek mögé kényszerített nővérek tavaly a Spinoza-házban játszott paródiája, a Györei-Schlachtovszky alkotópáros tiszteletlen darabja. Ide illő lenne elemzése, most lábjegyzetként csak annyit: kár, hogy előbb neveti ki a sóvárgó lányokat a publikum, mint ahogy igazából megtudhatná, min is csipkelődik.)

Míg tehát egyik oldalról csak csodálkozhatunk, miért pont dramatikus módon szembesülhetünk egy újraértelmezett klasszikussal, a másik oldalról tisztán nyereségnek tarthatjuk, hogy gondolati alapozása éppen e szabaduló női lélek megmutatkozásának kedvez, s a bemutatás szükségességét ezzel máris indokolta.

Ahogy már megszokhattuk, Ungár Júlia dramaturg segítsége ad fogódzót a művek újraértelmezéséhez: a szerkezet és az idő átrendezése, a "Feltámadunk" szó kétszeri, hangsúlyos helyen való visszatérése két eltérő kontextusban nagyban hozzájárul a darabról való gondolkodás elmélyítéséhez.

Egyébként a mozgás- és látványvilág szintén a regény egy különös motívumára épül: a szívtelen rokonok szeszélyeinek kitett árva, érzékeny kis Jane bekerül a lowoodi leányiskolába, ahol az általános nyomorúság ellenére is kiváló pedagógusokat és barátokat talál. Helen Burns halálos beteg, de életfilozófiáját megosztja Jane-nel, aki bemászik a haldokló Helen ágyába, hogy melegedjék. Az ágy mint a beszélgetés helye válik az előadás szervező középpontjává (díszlet: Ambrus Mária) is. Körülbelül másfél személyes kempingágy féleség, melyet csak egyszer helyeznek a játék előterébe. Ami dialógusként fontos, az vagy ezen a helyen, vagy fekve (Mrs. Reed vallomása Jane eltagadott vagyonáról) hangzik el. A játékból ki-, illetve abba bekerülni egy hátsó nyíláson lehet, legurulva a fekhelyről. A szobányi piros- narancsban játszó képekkel borított falak is a szövegből nyerik metaforikus fontosságukat: Jane-t kemény szívű, befogadó nagynénje, Sarah Reed a "vörös szobába" száműzi, s a kislány súlyos idegsokkot kap a félelemtől. Ez idéződik fel Mr. Rochester kastélyában, Thornfieldben, ahol a férfi elzárt, őrült felesége gyújtogatással akarja megakadályozni Mr. Rochester és Jane esküvőjét. A vörös színvilág, Jane kétféle vörös ruhája (egyszerű az I. felvonásban, estélyies a másodikban) egyszerre sugallja a két kritikus élethelyzetet és Jane nőiességének kifejlődését. (Jelmez: Benedek Mari.)

A hatalmas terjedelmű szöveg elsősorban a címszereplőt, Wéber Katát teszi próbára. Külsejében, alkatában hiteles, egy beszédben-kommunikációban-értésben önmagát munkáló embert, egy a nehézségeket leküzdő autonóm személyiséget állít elénk. Nincs szélsőség, hiszti, nagy körítés.

Első látásra Terhes Sándor is ideális Rochester. Egyelőre azonban még a szöveggel küzd, nehezebben veti alá magát a kényszeres mozgásszűkítéseknek.

Martin Márta álmában is tudja, milyenek ezek az egy tömbből faragott asszonyok: három különböző szerepben (Sarah Reed, Mrs. Fairfax, Grace Pool) is megtalálja a közös eredőt. Az őrült Berthával kicsit mostohán bánt Zsótér: nem riasztó és nem félelmetes Csomós Mari feltűnésében: pontos életrajza is árnyékban marad.

Egyébiránt a játék leginkább mégis monológ marad, s mint ilyen, egy jól sikerült, gondolatébresztő rádiójátékra emlékeztet. Hiszen a szöveg ismerete és a színpadi szervezés egymásra hangoltsága feletti örömet feltehetően csak a regényt jól ismerők képesek érezni. (E sorok írója kétségkívül ebbe a halmazba tartozik, így képtelen csupán "színházi" élményként közeledni a látottakhoz: ez viszont vitathatatlanul korlátot is jelent.)

BUDAI KATALIN